Ebben az összehasonlító tesztben egyszerü, tipikus riffekkel és szóló témákkal fej-fej mellett bemutatok két jellegzetes soundot, amelyek minöségileg egyenértéküek, ám az LP hangzás két nagyon eltérö spektrumát képviselik.

A tesztben szereplö borostyánsárga Standard modell a kategóriájának egy kiemelkedöen jó hangú darabja ('93-as évjárat, 4,7 kilós nehézbombázó, testhangja eröteljes és hangos, fája rendkívül rezonáns, akusztikusan megpengetve mély, öblös, hosszan zengö karakter jellemzi).

A teszt másik szereplöje egy ritka jól sikerült '59 Reissue modell, amely kivételes korhüséggel, nagyon autentikusan adja vissza az eredeti 50-es évbekben készült Les Paulok hangkarakterét (2019-es kiadás, Historic szériákra jellemző 3,9-4,0 kg körüli tömeggel, szintén nagyon rezonáns, eröteljes testhanggal - ám akusztikusan megpengetve azonnal szembetünik, hogy egy magasab orgánumú, gyorsabban reagáló, szellösebb-kopogósabb karakterü soundot hallunk).

A közelröl bemikrofonozott klasszikus Marshall Plexi & Celestion Greenback platform transzparensen közvetíti a két gitárhang közti különbséget.

A Standard egy fókuszáltabb, vaskosabb, tömörebb, sürübb és folyósabb karakterrel szólal meg és akik a 80-as, 90-es években kezdtek el Les Paulon zenélni, azok számára jellemzöen ez testesíti meg az "igazi" LP soundot. Az R9 ezzel szemben egy szellösebb, artikuláltabb, csattogósabb és perkusszívabb hangindulású, kevésbé folyós, inkább szárazabb karakterü gitár, amely egyértelmü Telecasteres jegyekkel bír.

Sokak számára meglepö lehet, de az 50-es évek aranykorában készült elsö szériás LP-ket sokkal inkább jellemzi ez a fajta nyitottabb, Telés hangzásvilág (innen ered a "Tele on Steroids" avagy "felturbózott Tele" sokat emlegetett frázisa, amely az '58-'60 közötti Burst modellek jellegzetes hangkarakterére utal).

A videóban két gondosan szelektált Les Paul hallható, amelyek a saját kategóriájukban verhetetlenek és egy másik bejegyzésemben már említett 'LP betegségek' egyike sem fedezhetö fel a hangképükben. Ugyanakkor két nagyon más korszaknak a jellegzetes LP soundját halljuk, amelyek gyárilag különbözö zenei igényekre lettek kifejlesztve és a színpadon egymással nem behelyettesíthetök.

A tesztben szereplő 93-as Standardben kifejezetten jól müködnek a gyári Alnico 2 & 5 mágnesekkel szerelt, awg 43-as huzallal és emelt menetszámmal tekercselt, felturbózott PAF jellegü pickupok.

Az R9 nyitottabb, komplexebb, felharmonikusokban gazdagabb karakteréhez pedig megfelelöen passzolnak a klasszikus Seth Lover-féle recept alapján gyártott enyhén mikrofóniás Custombuckerek, amelyeknek a '19 utáni verziója a korábbiaknál még kevésbé kompresszálja a hangot (azért érdekes lenne meghallgatni a gitárt egy bejáratott Tom Holmes-féle '95 elötti zománc huzalozású 57 Classic vagy egy 2000-es évek közepi Burstbucker 1 & 2 szettel is).