1. ÁLLOMÁS - ZENÉSZ ÉLET

Szabó Tamás vagyok, gitáros, zenebolond és Les Paul fanatikus. Elsö gitáromat az általános iskola szertárából "kölcsönöztem ki" csibész kis kölyökként, ahová egy énekkaros barátomnak, és így nekem is, szabad bejárásunk volt. Fogalmam sincs hány éve porosodhatott a sarokban és késöbb sem lettem okosabb a hangszer történetét illetöen. Talán hajdani felsöbb évesek tákolták össze a padlás egykori tornatermének deszkáiból a régmúlt ellógott óráin, amikor épp túl hideg volt kimenni focizni, cigizni vagy csavarogni. Az a három megmaradt rozsdamarta húr olyan kaput nyitott meg elöttem, amely megváltoztatta az életemet.

Eleinte lyukas órákon kezdtem elöadni saját "szerzeményeimet", amelyek alapjául egy könyvtári akkordos füzet ábrái szolgáltak és azok az okénak tünö szólamok, amelyeket a fogólapon fel-le botladozó ujjaimmal összefüzögettem. Nem kellett hozzá sok, hogy pár hasonszörü bolond rákapjon a dologra, így hamarosan zenekart alapítottunk. A határ a csillagos ég volt képzeletünkben, a valóságban pedig egy nehezen kiharcolt rövid kis bemutató az osztály elött, amelyre végül minden harmadik osztályfönöki órán engedélyt kaptunk. A lányok kinevették performenszeinket, de azért láttuk, hogy bejön nekik a müsor és a szünetekben egyre többen jöttek oda kiváncsiskodni, hogy vajon mit fogunk kifözni a soron következö alkalomra.

2012-ben, egy évtizeddel később már magunk mögött tudhattuk a szamárlétra kezdeti lépcsöfokait, vidéki söntések "klubturnéinak" keserédes tapasztalatait és a hazai popszakmába való betörés eleinte nagyszabású, ám csakhamar egyre lankadtabbá töpörödö lelkesedését. Ennek ellenére minden visszautasitás után sikerült még eggyel nagyobb lángra kapcsolnunk és úgy lemenni minden próbatermi jamre, hogy aznap megcsináljuk a világ legtutibb anyagát. Az igyekezet ellenére újra és újra falakba ütköztünk. Mi a nagy tengerentúli hösök nyomdokaiba akartunk lépni, ezért angol szövegü dalokat írtunk és játszottunk, amelyeknek ereje és ritmusa a közönséget bármennyire is lázba hozta, a szakmának úgy tünt, hogy nem kell.

A végtelennek tünö szélmalomharcnak végül valóságos gömbvillám vetett véget. Küldözgetni, promózgatni kezdtük a felvételeinket mindenféle külföldi platformon és kb. rá egy évre megtalálta néhány számunkat egy amerikai lemezkiadó. Egyik este a zenekari emailek között egyszer csak ott volt amire vártunk... mint amikor a Krisztus szobor könnyezni kezd a hívek elött, olyan áhitattal bámultuk és olvastuk a sorokat újra és újra, ízlelgetve a levél tartalmát, amelyröl nehéz volt eldönteni, hogy egy ájulásig bulizott hétvége utáni másnapos képzelgés szüleménye vagy egy betépett próbatermi jam csúcspontján támadt vízió.

Summa summarum, ajánlatot kaptunk a kiadótól, hogy megjelentetnék az elsö lemezünket Californiában és segítenék a zenekar elindulását Nyugati Parti klubokban! Nem egy nemzetközi hírü kiadóról volt szó, nem ígértek mesés jövöt, vagyont vagy hírnevet. Éppen azt kínálták, amire szükségünk volt: egy ugródeszkát és hozzá a mély vizet, hogy ne a betonra csattanjunk + a lehetöséget, hogy értö, befogadó közönség elött zenélhessünk abban a városban, ahonnan minden elindult és ahová minden út vezet. Megrészegülten küldtük vissza az aláírt papírokat, s egy fél évre rá már egy underground hard rock kiadó gondozásában, a Los Angelesi Demon Doll Records égisze alatt futott a nevünk az elképzelt siker és hírnév felé.

Helyesebben "futott volna"...

Közvetlenül az Angyalok Városába való kiutazás elött váratlan balszerencsék láncreakciói minden tervünket és álmunkat derékba törték. Mire az album megjelent, addigra a zenekar öt tagja öt irányba széledt, a próbatermünk pedig ott maradt szöszmötölésre és sebek nyalogatására. El lehet képzelni a helyzetet: ott sorakoznak a világ egy naposabb oldalán a fényesre nyomott ropogós korongjaink, rajtuk az anyaggal, ami a miénk és amellyel rocktörténelmet akarunk írni... alföldi távlatból nézve már-már mágikusan nagyszabású reklámok kürtölik a világba a lemezmegjelenés hírét... csak éppen zenekar nincsen többé. Mint amikor a mesében Dagobert bácsi aranyai egyszerre köddé válnak.

Keserédes szájízt hagyott bennem a felemás végkifejlet, annak ellenére, hogy nem lehet kudarcként elkönyvelni a történetet. Végtére is elkorbácsoltuk a szekeret Debrecen egy feslett földalatti óvóhelyének dohos pincegarázsából egy tengerentúli lemezkiadó ajtajáig. Lett egy kis petárdafüst, még ha a nagy tüzijáték el is maradt.

2. ÁLLOMÁS - A LES PAUL

Mire a történet ideért, én már a sokadik Les Paul gitáromat hajtottam a zenekarban és fültöl-fülig bele voltam bolondulva a soundba, ami ebből az elegáns, régimódi formatervezésböl áradt, amelynek arculata picit a suliszertárból elcsent öreg klasszikus gitáréra emlékeztetett. Stratókon és Superstratókon a mi zenénket játszani olyan volt mint megpróbálni rajzceruzával telegraffitizni egy komplett aluljárót... viszonyításképp az elsö Les Pault a nyakamba akasztva úgy éreztem, mintha ceruza után pneumatikus festékágyút tartanék a kezemben, amely olyan nehézsúlyú hangokat lövell szanaszét, ami betölt a térben minden rést, amibe belerezonálnak a fogtömések és amitöl a sánta újra lábra áll.

Azonnal tudtam, hogy ez a nekem való fegyver. Klasszikus, formás, tekintélyt parancsoló megjelenés, amely ha kell, szól mint az ágyú, de ha úgy akarom, akkor asszonyként énekel, sóhajt és sír! Ráadásul mindegyik Les Paul egy picit más fekvésekben szólalt meg igazán jól, ezért a játékomat mindig igazítani kellett az adott darabhoz, ami szokatlan bajlódásnak tünhetett volna, de mégis tetszett a dolog. Megfogott abban valami, hogy a hangszer befolyásolni tud mintha élne és nem csak sima eszköz mint egy csavarhúzó. A Superstratók mind egyformán szóltak, egyéniség nélkül. A Les Pauloknak lelke volt. Annyira lekötötte az érdeklődésemet ez a felismerés, hogy minden adandó lehetöséget megragadtam, hogy egy újabb darabon játszhassak. Odaadtam az aktuális kedvenc, örök darab Les Paulom valaki más örök darabjáért cserébe, majd azt a következöért és így tovább.

Idövel kezdtem ráérezni, hogy mik ezeknek a hangszereknek a tipikus gyenge pontjai, amelyek miatt hajlamosak egyes példányok a zenei mixben elvérezni, illetve mennyire lehetséges ezt befolyásolni pusztán setuppal, azon túl pedig hardveres és elektronikai úton. A kísérletezések során világosan kirajzolódtak elöttem a lehetöségek és a határok is. Mint ahogy egy hosszútávfutó genetikájával született élsportolóból sosem lesz ugyanolyan kaliberü birkózó vagy kalapácsvetö és vice versa, úgy egy tömör, fedett, krémes testhangú LP-böl sem lehet egy száraz, nyitott és gyors hangindulású verziót csinálni adott határokon túl, és fölösleges is. Ez két tipikus LP sound, amelyeknek különbözö zenei környezetben egyforma létjogosultságuk van. Ugyanakkor közös ismérv, hogy egyik verziónak sem tesz jót, ha pl. az E6 elsö öt pozíciójában hiányzik a mélyek megfelelö autoritása és a meghatározó basszusfrekvenciák nem ülnek stabilan a hangképben.

A tesztek során szaporodtak azok a megfejtések, amelyek egyre határozottabban megerösítették a sejtést (amely eleve többé-kevésbé magától értetödö, ha az ember nem gitárfórumok anonim okostojásait tekinti zsinórmértéknek), hogy megállapíthatók a Les Paul sound különféle egyenértékü variációitóitól függetlenül is általános érvényü igazságok arról, hogy egy adott LP az egy jóféle vagy pedig egy felejthetö példány.

Tegyük fel, hogy van egy alapvetöen vastag, rockos hangú darabunk, amely EQ-ban és hangképben hoz egy közkedvelt LP hangkaraktert de az adott gitárból valamiért nem jönnek olyan robbanékonysággal a hangok, ahogy a jobbféle LP-ktöl megszoktuk. Nem kell szélsöséges dologra gondolni, nem használhatatlan a gitár, de egy tucat másik LP mellé téve világosan hallható a hendikep: mintha a hang egy részét elnyelné a test és nem tudná a gitár a teljes potenciálját kiadni magából. A gitár csodaszép és nagyon szeretnénk, hogy müködjön, ezért a hajsza kezdetét veszi: húrcserék, pálcaállítgatás, aprólékos bíbelödések a híd és a húrláb setuppal, stb stb. A probléma nem akar megoldódni. A potik, kondik, a forrasztások rendben vannak, az alsó-felsö nyeregben és a Stop Tailpiece rendszerben sem találni rendellenességet. Pickup csere után az EQ elmozdul, a jelerösség változik, de a fulladó karakterisztika továbbra is fennáll és akusztikusan is hallható. Utolsó körre marad a bundozás ellenörzése, az esetlegesen fellazult bundok korrigálása. Érdemi változást azonban semmi nem hoz, annak ellenére, hogy a nagybeállítás nyilvánvalóan jót tett a hangszernek. Túl magas nedvességtartalom maradt volna a nyak fájában? Túl porózus mahagóniból készült volna a nyak vagy épp a rózsafa nem elég tömör? Hézagos maradt a nyakillesztés a gyártás során? Lehet találgatni, de nem érdemes. Miután minden lehetöség ki lett merítve és a gitár ezek után is gyengécskén szerepel, kénytelenek vagyunk elkönyvelni, hogy ez nem egy jól sikerült darab. Van ilyen.

Összességében elmondható, hogy egy erös átlagot konzisztensen hoznak a sorozatban gyártott Les Paulok, de azt is el kell fogadni, hogy a csillagászati árcimke ellenére is van egy nem jelentéktelen mértékü szórás akár adott széria adott évjáratán belül, egyetlen számjeggyel eltérö szériaszámú darabok között is.

El kell fogadni továbbá, hogy a különbözö faanyagok (beleértve a hasábok eltérö szálirányát, vetemedéseit, porozitását, nedvességtartalmát) egymásra épülö rendszerétöl hiú ábránd tökéletes harmóniát elvárni, még kézzel gyártott mesterhangszer esetében is, hiszen a gyártó organikus anyaggal dolgozik, amelyek kölcsönhatása sosem megjósolható 100%-os pontossággal. Ugyanakkor a diszharmónia jellegzetes megnyilvánulásai megismerhetök és rendszeresen visszatérö tipikus esetekre szelektálhatók. A 'Les Paul betegségeknek' így kialakult egy tételes listája, amelynek minden példáját külön-külön elemeztem és fejtegettem, amíg ki nem kristályosodott egy összefüggö, konzisztens rendszer. Az LP sound anatómiai darabokra bontásán át sikerült a hangszer fö alkotóelemeinek kölcsönhatásait feltérképeznem. Az éveken át tartó vizsgálódások végül kézzelfoghatóvá tették számomra azokat a fogalmakat és módszereket, amelyekkel közérthetö zenésznyelven le tudom írni és a gyakorlatban be tudom mutatni, hogy melyek "egy jó LP sound" általános ismérvei. Ezeknek a kritériumoknak vannak objektív és szubjektív oldalai, nem a levegöben lebegnek mint a Szentírás: mindig kizárólag zene és zenész viszonylatából lehet kiindulni.

Ne feledjük, hogy a Les Paul modell több mint 70 éves története alatt számos inkarnáción ment át és minden korszak kisebb-nagyobb mértékben a saját korszellemére formálta a Les Paul soundot - ezért mindenek elött egyeztetni kell, hogy kinek melyik korszak jellegzetes hangzása jelenti a kiindulópontot. Egy 50-es évekbeli és egy 70-es évek végi LP teljesen eltérö spektrumon szólal meg, gyártástechnológiájuk eredendően más zenei müfajok megjelenéséhez alkalmazkodott vagy épp a korabeli zenei müfaj alkalmazkodott a modellcsalád aktuális zászlóshajója által dominált hangzáshoz. Egy 1990-es években készült LP Standard/Classic modellnek és egy 2010 vagy akár 2020 utáni Standard/Classic modellnek hiába azonos a megnevezése és adott esetben még föbb specifikációi is, beleértve a felhasznált faanyagok botanikai besorolását; valójában teljesen eltérö földrészekröl importált faanyagokból készülnek, amelyek a névleges botanikai azonosság ellenére felismerhetöen egyedi tonalitással bírnak!

A kezdet tehát arról szól, hogy megtaláljuk milyen alapkaraktert és tónust keresünk egy

LP-ben, mire akarjuk használni, milyen fegyver passzol a vadászterülethez. Ez az egyszerübb rész. A neheze kiszórni azt a tucatnyi darabot amely az alap kritériumokon ugyan belül van, de a típushibák meghaladják azt a mértéket, amivel együtt tudunk élni - márpedig ha egy ilyen drága, exkluzív gitár képtelen inspirálni az embert hosszú távon mert tegyük fel, a fogólap 12.-15. tartományában nem énekelnek, nem nyílnak ki a magasak olyan szép Gary Moore-osan, ahogy azt szeretjük, akkor megette a fene az egészet.

Érdemes az eddig leírtakat konkrét hanganyaggal is szemléltetni. Példaként linkelek lentebb egy összehasonlító tesztet, amelyben fej-fej mellett bemutatok két jellegzetes soundot, amelyek minöségileg egyenértéküek, ám az LP hangzás két nagyon eltérö spektrumát képviselik.

A tesztben szereplö borostyánsárga Standard modell a kategóriájának egy kiemelkedöen jó hangú darabja ('93-as évjárat, 4,7 kilós nehézbombázó, testhangja eröteljes és hangos, fája rendkívül rezonáns, akusztikusan megpengetve mély, öblös, hosszan zengö karakter jellemzi).

A teszt másik szereplöje egy ritka jól sikerült '59 Reissue modell, amely kivételes korhüséggel, nagyon autentikusan adja vissza az eredeti 50-es évbekben készült Les Paulok hangkarakterét (2019-es kiadás, Historic szériákra jellemző 3,9-4,0 kg körüli tömeggel, szintén nagyon rezonáns, eröteljes testhanggal - ám akusztikusan megpengetve azonnal szembetünik, hogy egy magasab orgánumú, gyorsabban reagáló, szellösebb-kopogósabb karakterü soundot hallunk).

A közelröl bemikrofonozott klasszikus Marshall Plexi & Celestion Greenback platform transzparensen közvetíti a két gitárhang közti különbséget. A Standard egy fókuszáltabb, vaskosabb, tömörebb, sürübb és folyósabb karakterrel szólal meg és akik a 80-as, 90-es években kezdtek el Les Paulon zenélni, azok számára jellemzöen ez testesíti meg az "igazi" LP soundot.

Az R9 ezzel szemben egy szellösebb, artikuláltabb, csattogósabb és perkusszívabb hangindulású, kevésbé folyós, inkább szárazabb karakterü gitár, amely egyértelmü Telecasteres jegyekkel bír. Sokak számára meglepö lehet, de az 50-es évek aranykorában készült elsö szériás LP-ket sokkal inkább jellemzi ez a fajta nyitottabb, Telés hangzásvilág (innen ered a "Tele on Steroids" avagy "felturbózott Tele" sokat emlegetett frázisa, amely az '58-'60 közötti Burst modellek jellegzetes hangkarakterére utal).

KLIKK: https://www.youtube.com/watch?v=WJPK3Dp22cw

A videóban két gondosan szelektált Les Paul hallható, amelyek a saját kategóriájukban verhetetlenek és az elöforduló 'LP betegségek' egyike sem fedezhetö fel a hangképükben. Ugyanakkor két nagyon más korszaknak a jellegzetes LP soundját halljuk, amelyek gyárilag különbözö zenei igényekre lettek kifejlesztve és a színpadon egymással nem behelyettesíthetök.

A tesztben szereplő 93-as Standardben kifejezetten jól müködnek a gyári Alnico 2 & 5 mágnesekkel szerelt, awg 43-as huzallal és emelt menetszámmal tekercselt, felturbózott PAF jellegü pickupok.

Az R9 nyitottabb, komplexebb, felharmonikusokban gazdagabb karakteréhez pedig megfelelöen passzolnak a klasszikus Seth Lover-féle recept alapján gyártott enyhén mikrofóniás Custombuckerek, amelyeknek a '19 utáni verziója a korábbiaknál még kevésbé kompresszálja a hangot (azért érdekes lenne meghallgatni a gitárt egy bejáratott Tom Holmes-féle '95 elötti zománc huzalozású 57 Classic vagy egy 2000-es évek közepi Burstbucker 1 & 2 szettel is).

A fenti hangszerek esetében ugyanúgy szerencsés véletlennel van dolgunk, mintha két különösen jól sikerült eredeti 1959-es Burstöt vetnénk össze. Ne feledjük, hogy a régi PAF hangszedök gyártásában a modern szabványokhoz viszonyítva elképesztöen nagy volt a szórás a menetszámoktól kezdve, a tekercsek közti egyenletlenségek mértékén át a korabeli rézhuzalok geometriájának inkonzisztenciájáig. Alig 7 kOhm és közel 10 kOhm ellenállású '57-'60 közötti PAF hangszedökre is találni számos példát. A régi PAF hangszedök hangjában olyan nagy eltérés tapasztalható mint egy mai 57 Classic / Burstbucker 2 vagy 490T között. Az eredetl PAF pickupok végtelen variációi ellenére - nem beszélve arról, hogy az adott pickupban lévö mágnesek mekkora mértékben gyengültek az eltelt 70 év alatt - ezeknek a gitároknak mégis van egy mai napig utánozhatatlan, azonnal felismerhetö karakterük!

​

Látható, hogy a Les Paul egy viszonylag komplex, sok összetevös játékszer. Számos különbözö elemnek, idomnak és anyagnak kell együtt összedolgoznia és ennek ellenére a legtöbbször mégis müködik a dolog! Ha viszont a cél az Excalibur meglelése, akkor alaposan meg kell kapargatni a felszínt. Én mindig az igazit keresem. Az egészséges, reszponzív hangú darabokat, amelyek letehetetlenek. Azokat, amelyeknek már a natúr testhangja is finomságot, dinamikát, muzikalitást és gazdag hangképet produkál. Olyan Les Pault, amelyen jól esik a szemem legeltetni, amely azt akarja, hogy ölbe kapjam és zenéljek rajta, amin a kezem otthonosan jár-kel és amely állandó alkotásra inspirál azáltal, hogy támaszkodhatok a legfontosabb dologra: mindig pont úgy és épp annyira jönnek belöle a hangok, ahogy és amennyire én akarom.

...amikor pedig mégsem - mert a Les Paulról bármennyit össze lehet okoskodni, végeredményében egy öntörvényü fenevad! - akkor is elégedett mosolyra görbíti a számat!